Nagyon boldoggá tett, amikor rádöbbentem: gyerekünk lesz. Mivel egy véletlen okán tudjuk, mikor fogant, nagyjából aznap el tudtam kezdeni aggódni. Jól ment. A koraőszi melegben megittam egy pohár fröccsöt, és napokig nem aludtam. Olyan apró még, ez az alkohol totál kikészíthette! Mit tettem vele! Milyen szörnyű fogyatékosságokat okoztam neki?
Aztán a szülés után rögtön jöttek a teljesen jogos aggodalmaim: mi lesz ha nem tudom szoptatni? Mi van ha nem hallom meg ha éjjel sír? Hát ezen kár volt aggódnom, inkább az lett a kérdés, miért sír ennyit? Nehéz volt az első pár hét.
Aztán észre sem vettük, már alig ébredt éjszaka, viszont elkezdett ficeregni, tekergőzni. Mi lesz ha leesik a pelenkázóról? Jaj de nehéz ez az időszak!
Aztán mászni kezdett. De édes és milyen ügyes! De mi lesz beszorul valahova, lábunk alá mászik? Jaj de nehéz ez az időszak! De legalább már ült és mindenféléket enni kezdett. Csak jaj még tudjam szoptatni!
És miért nem hízik úgy ez a gyerek mint sok más kortársa? Tényleg valami baj lenne vele? Vagy neki így jó? És mások már járnak, ő meg alig akar felállni. Lehet hogy nem is fog tudni járni?! Jaj de nehéz ez az időszak!
Upsz, már beszél és minden érdekli. Te jó ég, milyen lenne, ha egy fél órát csendben lenne és nem kérdezgetne megállás nélkül? Már nem is számolom hány hónapja, sőt éve érzem úgy, hogy még csukva a szeme, de ébredezés közben már kérdez és még félálomban is dumál? Imádnivalóan vicces és okos, de milyen fárasztó! Sose lesz ennek vége?
De, és nem tudom mikor lett ez, mert amíg oviba járt, csacsogott, de mire végre találtunk egy neki való sulit, ahol elviselte az őrületet és őt is elfogadták a maga csodás valójában, a monológjai nagy részté már csak magában mondogatta. Jaj, hova lett az én kis csacsogóm? És milyen nehéz, hogy egész nap nincs velem, ki tudja, mit történik ott vele. És jaj de nehéz, hogy a sok-sok ügyességét és okosságát nem tudja megmutatni, marhaságokat kell tanulnia és gyakorolnia. Sose lesz vége a kisiskolás kornak?
Azta, mikor lett ez a gyerek középiskolás? Annyira tele van minden napom aggódással. Egyedül utazik, eltűnik esti programokra. Persze, mesél, de biztos nem került olyanokkal kapcsolatba, akik ártanának neki? Vajon hányféle drogot próbált már amiről nem tudok? Huh de nehéz ez!
Nahát, értem én hogy már 20 éves, de akkor is. Egész éjjel hallgattam a kutyákat, mikor ugranak fel. Mert még csak az utcai kaput nyitja, a kutyák már az előszobában tombolva várják. Akkor végre el tudok aludni. Még jó hogy ma nem kérte el az autót. Milyen nehéz, amikor beülnek az autóba a párjával és száguldoznak az autópályán. Tényleg sose lesz vége ennek az időszaknak?
Ó csak minden rendben legyen a szüléssel! Ennél nincs nehezebb! Jaj de tündéri a kisunokám!
Nahát, csak sikerüljön szopnia ügyesen, mennyi aggódás egy ilyen kisbaba, még ha nem is te szülted!
Ó kicsi bogaram, mennyire sír, szegényem, sose lesz vége ennek a korszaknak, amikor nem tud még egyhuzamban 20 percnél többet aludni. Egész napos készenlét, bár éjszaka legalább csak a szülei hallják hogy sír. Cserébe megnyekken a derekam, ha a kiságy mélyéről akarom felvenni. Na jó, akkor most egész héten pilatesezek, hogy ne fájjon a derekam és a hátam, amikor órákon át dajkálom. Milyen nehéz ez!
És nem tudom, mit szeretnék jobban: a gyerekem maradjon itt a közelünkben, vagy próbáljon szerencsét és éljen a világ egy boldogabb tájékán. Tényleg ez a legnehezebb!
Vagy várj. Semmiért nem adnám ezeket az érzéseket. Minden másodpercét újracsinálnám. Amik eszembe jutottak… ó … tényleg, milyen jó is volt! Jó most a kicsi nyakába szaglászni, mert újra a másik, már régen nem pici fiam van a karomban. És az összes gyerkőc, akit láttam felnőni. Mennyi pillanat, amiről nem is tudnám hogy hiányzik, ha ők nem lettek volna.
És milyen jó, hogy ennyi éven át volt miért aggódni. Volt kiket szeretni.
legyunkjol.wordpress.com 