Könnygáz a még gondolkodó bátrakra

Tombol bennem az elkeseredett tehetetlenség. És újraélem életem egyik rémes élményét.

A gyerekem életének első találkozása az igazságszolgáltatással 10 éve történt. Az egyetemfoglalások idején az egyik aluljáróban elbontották azokat a kordonokat, amelyeket kizárólag azért rakatott ki a város vezetése, hogy megakadályozzák a magukra hagyott, zömében pszichiátriai vagy szenvedélybeteg, adósságcsapdába került, magányos, utcán élő emberek fedett helyen alvását. És ezért elítélte őt a magyar bíróság. Az ügyvédeink előbb nem is értették, mi dolguk lehetne egy jogilag megalapozatlan és nyilvánvalóan abszurd váddal, miszerint a közvagyont tette volna tönkre a kordon elhúzásával.

Szerintem, az én értékrendem szerint a legnagyszerűbb és legfontosabb közvagyont építette: a közbizalmat. És a szolidaritást. És nem tudtam megóvni az akkor még kamasz gyerekemet az egyre terjeszkedő, aljas, öncélú hatalomtól. Sose fogom magamnak megbocsátani, hogy nem sikerült, azok után, hogy autonóm, másokra is figyelő, felelős demokratának neveltem.